"Önmagam mércéje az egyetlen mérce"

2016. 04. 01.

Klasszikus balett szakkal kezdtél, majd a modern tánc fele orientálódtál. Mit alapozott meg a balett, és miért épp a kortárs tánc irányába mozdultál?

B. B.: Néhány napja a most készülő előadásomról, a Hekabéról beszélgettem édesanyámmal, kérdezte, hogyan alakul a darab, és miután meséltem róla, azt mondta: „biztos vagyok benne, hogy már gyermekkorodban sok olyan impulzus ért, amely akkor tudat alatt érintett meg, és a különböző élmények összessége, a látottak és neveltetésed kapcsán valójában ezek most kezdenek felszínre törni.” A szüleim színművészek, én a miskolci színházban nőttem fel a nyolcvanas években, amikor Csiszár Imre vezette a teátrumot. Akkor olyan képeket, gondolatokat, meglátásokat és megvalósításokat kaptam és láthattam, ami megalapozta a művészethez való viszonyulásomat. Erős vizuális képek éltek a fejemben, ami a táncművészet fele terelt. A szüleim Markó Iván és Ladányi Andrea ösztönző hatására vittek el az Állami Balettintézetbe, ahová felvételt nyertem (mai nevén Táncművészeti Főiskola). Tizenegy éves koromban kezdtem, tíz évig jártam oda. Nagyon szerettem a balettet, de az utolsó éveim küzdelmesek voltak, ugyanis egyre inkább azt éreztem, hogy a balett kötött és steril világa számomra nem ad elég teret az önkifejezés szabadságára. Nem tudok benne úgy kiteljesedni, ahogy  azt a belső impulzusaim, indulataim indukálnák. Úgy éreztem, hogy egy másfajta, úgymond színházibb nyelvezettel átszőtt közegben sokkal inkább érvényre tudom juttatni a gondolataimat, erősebben, határozottabban, pontosabban meg tudom fogalmazni önmagam. Ezért kezdett el mindinkább vonzani és érdekelni a kortárs tánc, azon belül is az expresszionista mozgásművészet. A balettintézeti utolsó éveimben megismerkedtem Bozsik Yvette-tel, aki a diplomakoncertemre készített fel, a szóló címe In memoriam Isadora Duncan volt. Yvette javaslatára felvételiztem a Pina Bausch vezette Művészeti Akadémiára, Németországba, ahol hét évig tanultam. A Balettintézetben azt sulykolták belém, hogy amennyiben nem felelek meg az adott követelményeknek, akkor nem lehetek megfelelő táncos. Németországban teljesen más aspektuson keresztül mutatták meg, hogyan lehetek ezzel a testtel, tudással és habitussal olyan táncművész, akinek van létjogosultsága és érvénye a színpadon.

Mi miatt jöttél vissza Magyarországra?

B. B.: Magyar Éva hívott haza egy előadásába. Akkoriban a Sámán Színházat működtette Horváth Csabával, láttam egy előadásukat, ami olyan elementáris hatást gyakorolt rám, hogy azt gondoltam, én is ezt a fajta színházi nyelvezetet szeretném követni. Mozgásszínház volt, nem hangzott el benne próza, de olyan erőteljes, zsigeri érzetekből állt, hogy több volt, mint mozgásszínház – ez a meghatározó élmény jelölte ki a saját utamat.

Ezek után egyértelmű volt, hogy elvégzed a koreográfia szakot?

B. B.: A Balettintézet után úgy éreztem, hogy nem kaptam meg azt a fajta egyetemes képzést, ami által beleláthatok a kultúrába, és jól megismerhetem a különböző művészeti ágakat. Úgy gondoltam, hogy a Színház- és Filmművészeti Egyetem koreográfia szakán pótolhatom, amit a Balettintézetben nem kaptam meg. Nappali tagozatos voltam, de közben mellette Bozsik Yvette-tel és Horváth Csabával is dolgoztam, nagyon nehéz volt, de ezáltal bekerültem egy olyan közegbe, ami hiányzott az addigi életemből.

A színész a beszédbe tud kapaszkodni. Mi a táncos fogódzója?

B. B.: A mozdulatok, a zene, a tér és a test maga. A színház a szöveg miatt sokkal jobban konkretizál, míg a tánc a mozdulatokkal sejtet, utal, felvillant egy érzetet, gondolatot. A mozgás, a tánc esetében a nézőre van bízva, hogy mit enged meg magának, a fantáziájának. A tánc a sejtetés művészete.

Egy munkafolyamat során honnan érzed, hogy megtaláltad a jó mozdulatot vagy formát?

B. B.: Horváth Csaba nagyon jó mesterem volt, megtanultam, hogy nem szabad illusztrálni, absztrakt formákat kell keresni az érzelmekre, gondolatokra.  Sok mindentől függ, hogy egy munkafolyamat során mely mozdulatok kerülnek be az előadásba. A legmeghatározóbb talán az, hogy a táncos milyen mozgáskultúrával rendelkezik, milyen a testtudata, és persze milyen maga a darab.

Amilyen nyelvezettel én foglalkozom, az a test alakulásából adódik, abból próbálom megfogalmazni az adott állapotot. Képekből építkezem: van egy erős kép előttem, amit lebontok mozdulatokra.  

Milyen ötlet alapján született meg a Hekabé?

B. B.: A Színművészeti koreográfia szakán foglalkoztam Euripidész Hekabé című drámájával, az volt a feladatunk, hogy egy általunk választott monológra kellett mozgást csinálni. Akkor erőteljesen meg tudtam fogalmazni az érzéseimet, de azóta is foglalkoztat a téma. A mostani az én Hekabém. Nem követem a görög drámát. Természetes anyagokat és a test természetességét felhasználva próbáltam megteremteni egy világot – ebből indultam ki, ehhez kerestem zenét és jelmezt. Nagyon inspirált a Kozák András Stúdió mint tér, nem is használok díszletet.

Nekünk, nézőknek kell-e arra törekednünk, hogy valamilyen történetet rakjunk össze?

B. B.: Van történet, de nem kell görcsösen törekedni arra, hogy az általam felépített történetet megértse az ember – azt szeretném, ha minden nézőnek egy saját Hekabéja születne az előadás végére. Van egy követhető vezérfonal, amit, azt hiszem, következetesen végig tudtam vezetni. Azt szeretném elérni, hogy a nézők merjenek a fantáziájukra hagyatkozni, engedjék, hogy hasson rájuk a képi megjelenítés. Tudom, hogy Székesfehérváron újszerű ez a dolog, és valószínűleg tartanak az emberek attól, hogy beengedjenek a belsőjükbe valamit, ami nem megszokott. De olykor le kell lassulni és hagyni kell, hogy hetven percig tudjunk és merjünk nézni egy testet. Meg kell engedni magunknak azt, hogy kikapcsoljunk és megtisztuljunk.

A megtisztulás alatt azt érted, hogy a hétköznapi görcsöket elengedve? Az eddigi beszélgetéseink alapján pont ez a Hekabé alapgondolata.

B. B.: Igen, abból indultam ki, arra próbáltam válaszokat keresni, hogy az ember miért ragaszkodik olyan dolgokhoz, amelyek már rég a terhére vannak, miért nem vagyunk képesek bizonyos feszültségektől, béklyóktól megszabadulni.

Milyen próbafolyamat van mögöttetek?

B. B.: Nagyon sokat kaptam úgy, hogy közben rettentően elfáradtam. Olyan érzés, mintha születne most egy gyerekem. Ez az első önálló munkám, ráadásul egy ilyen nagy intézményen belül, szóval megtiszteltetés, hogy bizalmat kaptam. Ez egy új irány Székesfehérváron, és hatalmas feladat, hogy képes leszek-e ebbe az irányba terelni az emberek figyelmét.

Hogyan kell elképzelni a próbáitokat?

B. B.: Az első próbán elmondtam a táncosoknak, hogy milyen képeket képzelek el, majd ezeket megpróbáltuk alakítani, térbe helyezni, a zenéhez igazítani, jelenetről jelenetre haladtunk, aztán szép lassan elkezdett kialakulni az egész linearitása, dramaturgiája. Mivel határozottan tudtam, hogy mit szeretnék a fejemben lévő képekkel kifejezni, ezért szépen alakult a történet is.

A táncosok hogyan birkóztak meg a feladattal? Hiszen számukra új ez a terep.

B. B.: Mindannyiunknak nehéz feladat volt: ebben a munkában nem elég a tánctudás, meg kell élni a gondolatokkal, érzelmekkel átszőtt mozdulatokat. Arra kell figyelnünk, hogy ne olyan testek jelenjenek meg majd a színpadon, amelyek leképeznek valamit, hanem a szív, a lélek táncoljon – és ez a legnehezebb része a dolognak.

Milyen munka szükséges ahhoz, hogy az embernek erős testtudata legyen?

B. B.: Számomra meghatározó alapot adott a klasszikus balett. Édesapám szokta mondani, hogy Dalínak és Picassónak is meg kellett tanulnia az alapokat ahhoz, hogy majd el tudjon rugaszkodni. Nekem is szükségem volt a klasszikus képzettségre ahhoz, hogy el tudjak vonatkoztatni, és el tudjak indulni a saját utamon. Emellett meghatározó volt az a mentalitás, amit Németországban kaptam, nevezetesen, felejtsem el, hogy követelmények és elvárások vannak. Azt kell szem előtt tartanom, hogy adott a testem, amit napról napra fejlesztenem kell, meg kell tapasztalnom a határaimat, és meg kell kérdeznem önmagamtól, hogy át merem-e lépni ezeket a határokat. Önmagam mércéje legyen az egyetlen mérce. Szóval sokkomponensű az, hogy az embernek milyen testtudata van, és leginkább nem is a testről szól ez a kérdés, hanem a tudatról. 

Képgaléria