A színház közös játék

2016. 04. 01.

Idén rád szavazott a közönség, te kapod a Fejér Megyei Hírlap Aranyalma-díját. Mit jelent neked ez a díj?

L. Á.: Sok szempontból ez az egyik legfontosabb elismerés, amit valaha kaptam. Talán azt jelenti, hogy amit kitaláltam még főiskolásként, amikor Székesfehérvárra érkeztem, azt sikerült megvalósítanom. Elérni szép lassan olyan apróbb, vagy nagyobb célokat, amikben már akkor is hittem és hinni szeretnék ezután is. Örülök annak, hogy ezen törekvéseim találkoznak a nézők ízlésével anélkül, hogy a saját értékrendemnek komolyabb sérüléseket kéne szenvednie. Mi ez, ha nem öröm? 

A Vörösmarty Színház Facebook oldalán megosztottuk az örömhírt, és a hozzászólásokból az látszik, hogy igencsak megszeretett téged a székesfehérvári közönség. Te hogy érzed magad a városban, a színházban?

L. Á.: Tulajdonképpen, amit a színészi pályámnak nevezhetek, az itt történt Fehérváron. Folyamatosan kapom a jobbnál jobb lehetőségeket. Nagyon jó érzés, hogy négy év után – ezek szerint – a közönség  megszeretett, pedig sokszor gondolom azt, hogy borzalmas lehet egy nézőnek azt látni, amit én a színpadon csinálok. Tépelődő alkat vagyok, és nem hinném, hogy ez meg fog változni.

Miért gondolod ezt?

L. Á.: Van egy mondás, miszerint az éremnek két oldala van. De, ha megnézünk pl. egy 100 forintost, annak a szélén rengeteg recét találunk. Szerintem az éremnek nem két oldala van. A folyamatos önmegkérdőjelezés a további fejlődés lehetőségét hordozza magában. Akkor lenne baj, ha mindig biztos lennék a dolgomban. Ezért nagyon szép és változatos a mi munkánk.

Kicsit nézzük át az idei évad szerepeit. Melyiket miért szereted? Egy-egy próbafolyamat miért volt jó?

L. Á.: A Terrorizmus esetében nagyon jó volt találkozni egy igazi kortárs szöveggel, tetszik az a dramaturgia, amivel a darab él, sokkal fontosabb dolgokról beszél, mint azt elsőre gondolnánk. Ezért is nagyon jó, mikor egy-egy nézőnk azt mondja, ezt az előadást még egyszer meg szeretném nézni. ARejtélyes viszonyok egy nagyon komoly, hosszú és nehéz munkafolyamat volt. Kimondottan örülök, hogy megismerkedtem Kolos István rendezővel, örülök, hogy részt vehettem egy kétszereplős előadásban, hiszen nagy kihívással jár, és ilyennel még nem volt dolgom. Szép számmal és telt házzal játsszuk mind Pesten, mind Fehérváron, és jók a reakciók. Ennél többet nem is lehetne kívánni. A velencei kalmár most túlságosan friss élmény ahhoz, hogy megfogalmazzam róla a gondolataimat, érzéseimet.

A fehérvári szerepeid mellett mi tölti még ki a színházi életedet?

L. Á.: Budapesten játszom a Hairt a Belvárosi Színházban és a Jurányi Házban a Dohány utcai seriffet, ami tavaly Fehérváron is vendégszerepelt.

Mesélnél egy kicsit a Hairről?

L. Á.: Nagyon szeretem játszani, mert egy teljesen másfajta figyelmet igényel az ebben való részvétel, mint a jelenlegi fehérvári előadásaim bármelyike. Nagyon jó együttlét olyan emberekkel, akikkel régen dolgoztam együtt (gondolok itt néhány főiskolai osztálytársamra), vagy még soha.

Amikor egyeztettük az interjúidőpontot, említetted, hogy ma castingra mész. Egy fiatal színésznek mennyire kell ma menedzselnie magát a szakmában, vagy egyáltalán kell-e?

L. Á.: Szerintem az önmenedzseléshez olyan ego kell, amivel én nem rendelkezem, így nem is nagyon gyakorlom.  Abban hiszek, hogy megtalálnak azok a munkák, castingok, filmek, előadások, amelyekre engem valaki azért hív, mert rám kíváncsi, a munkámra, tehetségemre, én meg azért vállalom el, mert érdekel a feladat. Én erről ennyire egyszerűen gondolkodom.

Mennyire vonz a filmes világ?

L. Á.: Néhányszor már volt szerencsém belekóstolni, és nagyon vonz. Teljesen más, mint a színház. Szerintem nehezebb. Egész nap jelen vagy, rengeteget várakozol míg kamera elé kerülsz, vársz a technikára, sokan vannak körülötted, nehéz megtartani a koncentrációt. Sokkal kevesebb szabadságot enged, mint a színpad, viszont a kamera sokkal élesebben lát. Nagy felelősség forgatni. Még fiatal vagyok, türelmesen várom ezeket a lehetőségeket, nem is tehetek mást.

Milyennek látod a mai magyar színházat? Téged milyen színház érdekel?

L. Á.: Komoly problémák vannak a mai magyar színházi élettel, egyfelől a politika rettenetesen kettéosztja a szakmát − ez tény −, ezen sajnos nincs mit szépíteni, másfelől viszont picit porosnak és bátortalannak tartom a magyar színházat, egy-két kivételtől eltekintve. Túl sok mindennek kell megfelelni. Vagy legalábbis azt gondoljuk. De, hogy lehet úgy elkezdeni bármilyen alkotói folyamatot, hogy a gondolatainkat már tudat alatt megfertőzi a megfelelési kényszer? Hogy ez majd vajon tetszeni fog? Mit fognak ehhez szólni? Úgy gondolom, a legizgalmasabb munkák most a független társulatok műhelyeiben születnek és a stúdiószínpadokon. Akik független színházat csinálnak, folyamatosan a létezésükért küszködnek. Ez egy annyira nehéz és kiszolgáltatott helyzet, hogy innentől kezdve talán nem is érdekük megfelelni senkinek, és szabadon mernek arról beszélni, ami őket igazán foglalkoztatja. A kőszínházaknak is nagyon komolyan kellene orientálódniuk afelé, hogy minél komolyabb és formabontóbb előadásokat hozzanak létre, és véletlenül se próbálják meg felvenni a versenyt a televíziókkal és azoknak az ízlésével. Nekünk máshonnan kell közelítenünk. Tapasztalatból mondom és hiszem, hogy a nézők hálásak, ha olyat kapnak, ami nem jön velük szembe minden nap. Mert arra még sokáig emlékezni fognak.

Tehát valahogyan „meg kell mozgatni” a nézőt, hogy a formabontó előadások is minél szélesebb körben terjedjenek.

L. Á.: Nem azt mondom, hogy nincs a szórakoztató színháznak létjogosultsága, én is nagyon szívesen játszom egy jó vígjátékban, ahol félpercenként röpködnek a poénok. Nem könnyű jól csinálni. De a színház nem csak a nevetésről szól, sőt. Az a mi feladatunk és felelősségünk, hogy a nézők meglévő ismereteit bővítsük, tágítsuk, más megvilágításba helyezzük. Egy olyan ismert darabbal is, mint például a Hamlet, tudjunk újat mutatni, és minél több érzetet, gondolatot felmutassunk egy előadás segítségével. Rá kell bírni a befogadókat arra, hogy merjenek és akarjanak gondolkodni járni a színházba, és úgy jöjjenek, hogy szeretnének valamivel szembesülni. A színház közös játék. Ha a néző nem nyit, a mi munkánk nem fog érvényesülni.

Ezek szerint elvárásaid vannak a nézőkkel szemben.

L. Á.: Igen, és semmivel sem kevesebbek, mint saját magammal szemben. A néző megveszi a jegyet, mert bízik abban, hogy egy jó előadást fog látni, de nem dőlhet rögtön hanyatt, hogy itt vagyok, tessék engem szórakoztatni. Szükségünk van a néző aktív figyelmére, humorára, érzékenységére. Legalább az első negyed órában, húsz percben. Ha ennyi idő alatt nem fogjuk meg őket, és a figyelmüket nem szögezzük a kényelmes bársonyszékekhez, akkor valamit rosszul csinálunk a színpadon, és vesztettünk. Én azért szeretek itt játszani, mert ezt az aktivitást nagyon sokszor érzem a nézőtér felől.

Magaddal szemben mi a legnagyobb elvárás?

L. Á.: Az, hogy ne gépiesen játsszak, hanem minden este meg tudjam fogalmazni az adott szerepem igazságát. Hogy előadásról előadásra fejlődjön a szerepem.

Játszol egy zenekarban, a Bánfalvi Eszter Kvartettben. Milyen helyet foglal el az életedben a zenélés?

L. Á.: Egy nagyon előkelő helyet. Rengeteg plusz erőfeszítéssel jár, hogy ez a zenekar legyen és működjön, és ott tartson, ahol most. Még a főiskolán alakultunk, azóta próbáljuk fenntartani. Havonta, kéthavonta van egy-egy koncertünk, gyarapodnak a saját számaink, és már rendelkezünk egy néhány száz fős állandó közönséggel. Azért fontos számomra, mert összetartja a főiskolai osztályomat, és a színpadi létezés egy teljesen más formáját tanítja meg. 

Képgaléria