Színháztörténet

A magyar nyelvű színjátszás bölcsője

Fehérvár közönsége a kőszínház megépítése előtt sem maradt ki a színházi életből, hiszen addig a kor legendás színművészei a város fogadóiban léptek fel. A városban megforduló színtársulatok a XVIII. század végén és a XIX. század elején a német többségű belváros és a városban állomásozó osztrák tisztikar igényeinek megfelelően németajkúak voltak; az első magyar színtársulat 1813 októberében jelent meg a városban. Kultsár István pest-budai társulata ekkor mindössze nyolc napig játszott a fehérvári publikumnak, de a következő év tavaszán és őszén már egy-egy hónapot töltöttek itt, összesen 47 estén léptek fel teljes társulattal, valamennyi színjátéktípussal.

A társulat feloszlása után, amikor úgy látszott, hogy a magyar színművészet ügye ismét holtpontra jut, Fejér megye közönsége közadakozásból hosszú időre otthont adott a magyar színészet legjobb művelőinek. Az 1818-1837 között működő „Székesfehérvári Nemzeti Játék Színi Társulat” otthona a Kossuth utcai Győry-ház volt. A ház egyik felében a Pelikán fogadó, a másikban a „theatrum szálája” helyezkedett el, ahol egyébként már 1790-től kezdve tartottak színielőadásokat. A hatalmas terem – amely 1873 augusztusában összedőlt – egyik végében a karzat, a másikon a színpad, a zsinórpadlás és az öltözők kaptak helyet.

A vármegye sokrétűen pártolta a színjátszást: átvállalta az igazgatás anyagi terheit, ingyenesen a társulat rendelkezésére bocsátotta a Pelikán fogadó nagytermét és biztosította a színészek elszállásolását a Bajzáth-házban, a Pelikán nagytermét pedig nagyrészt adományokból és felajánlásokból alakították át színházzá.

Ürményi József, Fejér vármegye főispánja elismerőleg írt erről a színházról: „A színházat igen színesnek találtam, jól van világítva, erős fénylámpával a közepén, mint a pesti vagy a budai jól ellátott színházban, a zenekar 16 tagból áll, a ruhatár pedig nagyszerűbb, mint Pesten.”

A vármegyei igazgatás komolyan vette a színjátszás nyelvművelésben betöltött szerepét, de ismerte nemesi pártolói igényeit is. Ezért az első hónapok után, amikor a vándorszínészet Kotzebue-ra és a vígjátékokra épített átlagműsorát játszották, egyértelműen a vitézi játékok és a szomorújátékok irányába mozdították el a repertoárt, és - mintegy learatva az 1810-es évek drámafejlődésének eredményeit - a magyar tematika és az eredetiség szempontjait igyekeztek érvényesíteni. Műsorukra mihamar felkerültek a kortárs témájú, máshol már cenzúra tiltotta művek, amelyeket aztán a társulat nagy sikerrel játszott más városokban, köztük Pest-Budán is.

A színház jelentősége kezdettől fogva túlnőtt a kis vidéki város méretein, s működése a magyar színészet történetének fontos fejezete. Kiemelkedő szerepe nem csak abban nyilvánult meg, hogy a budai színészet válsága idején helyet adott a magyar Tháliának, foglalkoztatta Kántornét, Dérynét, Szentpétery Zsigmondot, Lendvainét, útnak indította Laborfalvy Rózát és számos más nagy színészünket, hanem abban is, hogy a Győry-ház színpadán mutatták be az új magyar drámairodalom első jelentős alkotásait.

Különösen Kisfaludy Károly műveit játszották igen nagy sikerrel: a romantika első nemzedékének vezére öt darabot írt a fehérvári társulat számára (A tatárok Magyarországon, Ilka vagy Nándorfehérvár bevétele, Stibor vajda, A kérők, A pártütők). Kisfaludy drámáinak, vígjátékainak és történelmi tragédiáinak jelentősége az volt, hogy magyarul szólaltak meg és nemzeti érzést, hazaszeretetet hirdettek. 1820-ban Szammer Pál nyomdájában jelent meg a „Magyar Theátrumi Zseb Könyvetske”, amely így méltatja Kisfaludy munkásságát: „Méltó dicséretet és köszönetet érdemel Kisfaludy Károly úr munkás fáradozásáért: megmutatta a Tit. Szerző Úr, hogy a magyar nyelv komor valósága nemtsak a szomorú történetek lefestésére alkalmas, hanem az érzékeny és víg tárgyak gyengébb rajzolását is eltalálja, ha értő kéz vezérli az etsetet, amelynek követésére méltó példáját adta a szép Magyar Jambusokban írt eredeti darabjaival, melyekkel a Tek. Theatralis igazgatóság könyvtárát gazdagította.”

Nagy szerepe volt a fehérvári társulatnak a világ legnagyobb klasszikus drámaírója, William Shakespeare drámáinak magyar nyelven való bemutatásában is. Ezen a színpadon hangzott fel először magyarul Lear király panasza és a szomorú sorsú dán királyfi, Hamlet örök kérdése, a „lenni vagy nem lenni”. Itt találkozott a magyar közönség először a Macbeth-tel és a Makrancos hölggyel is.

A fehérvári színjátszás további történetében az 1842/43-as évad tarthat számot különös figyelemre. Petőfi vándorszínész korszakának ideje ez, a Fehérvárott is játszó Szabó-társulatnál. A költő a „Párisi naplopó”-ban lépett először színre, Borostyán művésznéven.

 

Emeljünk templomot Tháliának!